Bándy Kata, Szita Bence. Két különböző generáció és életút, mégis van bennük valami közös. Mindkettejük személyes tragédiája a szenzációhajhász úthenger útjában állt. Ma, Magyarországon, az emberek mindennél jobban szeretnek a másik életével, szeretőjével és tragédiájával foglalkozni. Olykor beteges hajlamot érzünk arra, hogy az olyan emberek életéről tudjunk meg mindent, akikhez soha nem volt egy falatnyi közünk sem, mégis mindennapjaink sötét foltjaira információéhségünk csillapítása után fény vetül. Az információáramlás mára követhetetlenül gyorssá érett, a közösségi oldalak eljövetele pedig teret engedett egy hatalmas multikulturális csatatérnek.
A média feladata a tájékoztatás. Korrekt, lényegretörő és megtámadhatatlan módon. Manapság életünk minden területén felgyorsult a verseny intézménye. Éjjel-nappal versenyzünk a pozíciónkért, mert legtöbbünk kiszolgáltatott helyzetben fulladozik, vagy versenyzünk a pozíciónkért, hogy ezen emberek figyelmét fenntarthassuk akik túlzott, etikátlan híradásaink nézésével néhány órára, napra, hétre elfelejthetik életük problémáit. Egyenletünk egyik tényezője a ma uralkodó társadalmi morál. Nem kell szégyellni, nézzünk szembe önmagunkkal és fogadjuk el, hogy ami ma körülvesz minket az egészen kritikus és ijesztő.
Kilátástalanság, elkeseredettség, manipulálhatóság. Ezekre az állapotokra apellál a jelenkori orgánumok 90 százaléka. Nincs, vagy nem akar tisztában lenni azzal a mértékű hatalommal és felelősséggel amelyekkel ezen narratívák rendelkeznek. Mindent megtesznek egy kattintásért, akár az egéren, akár a távkapcsolón. Tragédiák, gyilkosságok mindig voltak és lesznek is. De nem mindegy, hogy hogyan tálaljuk őket. Természetesen a fent említett három állapot kialakulásáról nem csak és kizárólag a média tehet. Ők inkább csak kihasználják a lehetőséget. Mindenki döntse el maga, hogy melyik a súlyosabb bűn... Ezek a történetek az amúgy sem olümposzi magasságokban leledző ingerküszöbünket még lejjebb taszítják, a frusztrációra pedig csak frusztrációval tudunk válaszolni. Túl sok energiát fektetünk velünk azonos jogokkal bíró embertársaink véleményének megváltoztatásába. Nincs egy központi hatalom ami megnyugtatna minket, irányt mutatna. Fentről néznek ahogy harapjuk, gyűlöljük, ócsároljuk egymást egy-egy ilyen tragédia után ha nézetkülönbségeink akadnak. Minden egyes halál, értelmetlen, gyalázatos módon fel van használva az újabb beszédtéma túlzott és beteges generálásához.
A világ rossz irányba halad, ezt csak az nem veszi észre aki vak. A fiatal pécsi pszichológusnő halála mindenkit megrendített. Ezek ép ésszel felfoghatatlan tragédiák. Előtte állt az élet, valami miatt mégis másképp kellett alakulnia. Minden bizonnyal a történetet mindenki ismeri. Nekünk ezek után csak annyit lett volna a dolgunk, hogy levonjuk a konklúziót, fejet hajtsunk és a lehető legtöbb erőt kívánjuk az elhunyt családjának. Nem utolsó sorban pedig reméljük, hogy Kata halála nem lesz értelmetlen, ő pedig immár egy szebb helyen van. A világ beteg. Csak kapjuk és kapjuk az arcunkba ezeket a történeteket, mely egyre csak erősíti tehetetlenségünket és frusztrációnkat. Szépen lassan, - de biztosan - a mi lelkünk is bele fog betegedni ebbe. Az aktualitás perceiben tökéletesen lefoglal minket, eltereli a saját problémáinkról a reflektorfényt, de alattomos módon mégiscsak tovább mélyíti a gödört. Elveszi tőlünk a hitet, hogy az élet nem csupán abból áll ami a híradók általános tartalma: Vérengzések, balesetek, értelmetlen halálok, tragédiák. Mi pedig egyre csak beszűkülünk és eltörpülünk. Ez a fajta frusztráció hozta ki az emberekből azt, hogy habzó szájjal elkezdték visszakövetelni a halálbüntetést. Az elkövető cigány származású volt. A cigánybűnözés fogalma rendkívül ingoványos talaj, nem szabad felelőtlenül, kirekesztő módon állást foglalni. Vannak magyar, cigány, kínai és afroamerikai gyilkosok is. Ez itt csupán egyénekről szól, nem etnikumokról.
Ez volna az a pont ahol áttérnék Szita Bence megrendítő történetére. Egy tizenegy éves kisfiú, egy ártatlan gyerek akinek azért kellett meghalnia mert nevelőapja (Kire édesapjaként tekintett és szeretett.) élettársának az útjában állt. Egy negyvenöt éves felnőtt nő képes volt azért megölni egy gyermeket, mert az emocionálisan ragaszkodott a nevelőapjához - Hiszen édesanyja nem tudta megadni neki azt a szeretet és légkört amire szüksége volt. - és féltette az évek óta fennálló családi idillt. Bence semmit nem követett el, csupán emberből volt és előjöttek benne azok a félelmek amelyek minden érző lélekben megtalálhatóak. Most már nem csak rám fog figyelni? Kevesebbet fog velem játszani? Az a néni el akarja venni tőlem 'apát'?
Képes volt előre kitervelten, hidegvérrel, két felbérelt társával meggyilkolni Bencét. Ezek a tények. Természetesen fizikai értelemben véve ők is emberek, mégis olyan dolgot tettek amely lelkük egyértelmű korom fekete sötétségére, vagy egész egyszerűen hiányára utal. Korunk egyik leggátlástalanabb médiaszereplője, a mélyen tisztelt Hajdú Péter ebből a tragédiából is olcsó, bazári, hollywoodi történetet kovácsolt. Egész egyszerűen nem tudom megérteni, hogy a történtek fényében hogyan van bőr a képén ezt képernyőre vinni. Természetesen, mint ahogy most is, az éremnek mindig két oldala van. Nem vagyok benne biztos, hogyha ez velem történt volna meg akkor én másnap hajlandó lettem volna ország-világnak elmondani és megmutatni a fájdalmam. Tulajdonképpen az ég egy adta világon nincs semmi közünk hozzá. Ne értsetek félre, ez a gyászoló család magánügye és nem egy cirkuszi mutatvány. Hajdú Péter újra felhasználta az emberek kiszolgáltatottságát és együttérzését a vasárnap este nézettségi versenyének megnyeréséhez.
Mindezek mellett ami a legaggasztóbb, hogy ezek az ember soha, de soha nem fognak már megjavulni. A lelkük beteg. Ennek fényében rettentő fontosnak tartom, hogy az igazságszolgáltatás a lehető legkomolyabban vegyen minden ügyet és a büntetések kiszabásakor is észnél legyen. A döntéshozói hatalmat muszáj volna úgy gyakorolni, hogy az igazságos, jogszerű és az emberek számára is megnyugtató legyen. De mégis, mi az ami manapság a legnagyobb vitákat szüli ebben a kérdésben? A válasz, hogy ezek az emberek megérdemlik-e tettük függvényében, hogy egy esetleges életfogytiglan esetén életük végéig, kellemesen, fedéllel a fejük felett leéljék életük hátralévő részét az adófizetők pénzén... Míg mások halálra fagynak az utcán mert nincs elég hajléktalanszálló... Furcsa, nemdebár?
A világ beteg és nem változik. Hajdú Péter holnap reggel is tükörbe fog tudni nézni, a TV2 valószínűleg megnyeri a vasárnap estét a Nielsennél, Bence és Kata halála ugyanúgy értelmetlen marad és minden bizonnyal nem ezen esetek voltak az utolsók azok közül amiket a társadalom így fog lereagálni...
Nyugodj békében Bence és Kata!
